TRIANON 100

1920. június 04. 16 óra 32 perc – a trianoni békediktátum aláírása

1920. június 4-én a Versailles melletti Nagy-Trianon palotában aláírták az első világháborút Magyarország számára lezáró békét. Az okmány – az 1919. évi saint-germaini osztrák béke-szerződéssel együtt – szentesítette az Osztrák–Magyar Monarchia szétesését, valamint az ezeréves fennállását alig negyedszázaddal korábban ünneplő történelmi Magyarország felbomlását. A megalázó békeszerződés hírére megszólaltak a harangok, az emberek gyászruhába öltöztek, temették Magyarországot. A trianoni békedöntéssel Magyarország egyik napról a másikra elveszítette területének több mint kétharmad részét, nagysága 282 870 km²-ről (Horvátország nélkül) 93 963 km²-re csökkent. A békeszerződés értelmében a Felvidéket, Kárpátalját, Erdélyt, a Délvidéket, Horvátországot más országokhoz csatolták. Ami a népességet illeti, elveszítette lakosságának felét: a Horvátország nélküli Trianon előtti Magyarország 18 264 533 lakosából 7 980 143 maradt, kb. három és fél millió magyar ember rekedt a trianoni határainkon túlra. A Trianon utáni Magyarország a 90%-os magyar arányával csaknem nemzetállammá vált, szemben a területileg nyertes, ún. utódállamokkal, ahol Csehszlovákiában mintegy 34%, a későbbi Jugoszláviában 17,1%, Romániában pedig 30% lett a nemzetiségek aránya, mindenütt meghatározó módon a magyarokkal. A trianoni békediktátum tartósította Közép-Európa népeinek ellentétét. A Kárpát-medence természet adta gazdasági, geopolitikai egységét szétszabdalta a Versailles-i döntés. A korábbi Magyar Királyság termőföldjének 61,4%-a, a faállományának 88%-a, a vasúthálózat 62,2%-a, a kiépített utak 64,5%-a, a nyersvas 83,1%-a, az ipartelepek 55,7%-a, a hitel- és bankintézetek 67%-a került a szomszédos országok birtokába. A trianoni döntést nagyhatalmak hozták egy alapvetően hibás politikai stratégia mentén, és – aligha vonható kétségbe – egészében igazságtalanul. Trianon elsősorban azért következhetett be, mert az Osztrák–Magyar Monarchia elvesztette a háborút, és a győztesek a vesztesekkel soha – különösen a XX. században – nem bántak könyörületesen. Magyarország a vesztes központi hatalmak oldalán vett részt az első világháborúban. Alapvetően ez pecsételte meg sorsunkat. A nagyhatalmak döntése – ami meghatározó kiindulópontnak bizonyult – az volt, hogy a továbbiakban nincs szükség az Oroszország és Németország közötti egyensúlyozó szerepet betöltő Osztrák–Magyar Monarchia megtartására. 1918 tavaszán fogadták el az antant vezetői a Monarchia földarabolásának gondolatát, miután világossá vált, hogy I. Károly osztrák császár békepróbálkozásai – elsősorban a német ellenállás következtében – kudarcba fulladtak. Ráadásul a győztes antanthatalmak (Nagy-Britannia, Franciaország, Egyesült Államok és Olaszország) számára kihasználható lehetőséget jelentett, hogy a Monarchiával szemben ellenségeket tudtak kreálni azzal, hogy Szerbiának és Romániának jelentős területeket ajánlott fel. Ezzel párhuzamosan a Monarchia egyes kisebbségi vezetői egyre hathatósabban képviselték nemzeti törekvéseket. Az 1919. január 18-án Versailles-ban megnyíló párizsi békekonferenciára a vesztes országokat nem hívták meg. A győztesek két hónap alatt nagyjából kialakították a későbbi békeszerződésből megismert határokat. 1920. január 7-én magyar békedelegáció látogathatott Párizsba Apponyi Albert gróf vezetésével, Bethlen István és Teleki Pál grófokkal a soraiban. Utóbbi azonban hiába vitte magával a híres, ún. vörös térképet, amely Magyarország tényleges etnikai viszonyait ábrázolta az 1910. évi népszámlálási adatok alapján; hiába mondott figyelemre méltó beszédet Apponyi Albert angolul és franciául is, az 1919 tavaszán megállapított határokon már nem lehetett változtatni. A nemzetközi elismerés és a jövendő gazdasági talpra állás érdekében nem maradt más lehetőség, mint a békediktátum aláírása.

(Revíziós plakát 1920-ból)